Hatékony rendőrség és jó kormányzás esetén borítékolhatóan kisebb igény lesz menetelésre, dobpergéses látványpartikra.
A publicisták nagykönyvének aranyszabályai és a Magyar Megmondóemberek Szövetsége ajánlásai ellenére ebben az írásban sok lesz a „de", a „vajon" és a „talán". Jót tesz-e a reputációnak, vagy sem, bevallom: egymásnak ellentmondó gondolatokat próbálok elrendezgetni magamban egy csütörtöki bírósági ítélet óta.
Eltalálták, gárdázni fogok.
Nem csináltam titkot belőle, megírtam itt is többször, hogy nem kedvelem a Magyar Gárdát. Egy politikai márka építéséhez szükséges eszköznek tartom, tartottam; létrehozói jó érzékkel látták meg, hogy a magyar állam szétrohadásának milyen katasztrofális következményei vannak Magyarország egyes vidékein, s hogy sok helyütt milyen feszültségekkel terhes a cigány-magyar együttélés. Olyanok fordultak tömegesen bizalommal a Magyar Gárda felé, akik kétségbeesve tapasztalják, hogy maguk és családjuk biztonságát az erre illetékes szervek nem képesek szavatolni, vagy éppen - ha már a baj megtörtént - a bűnt hatékonyan üldözni. Éppen ezért soha nem voltam hajlandó elítélni, a weimarizálódás bárgyú támogatóinak tekinteni azokat, akik a fent leírt okok miatt a Magyar Gárda működésére jó szívvel gondoltak. Ez a helyzet azonban inkább a magyar állam kritikán aluli teljesítménye, s nem annyira a fekete sereg „nemzetmentő missziója" miatt állt elő.
Ahogy azonban megértem a gárdát támogatókat, úgy átérzem azok helyzetét is, akikben bizony félelmet kelt a csapat működése. Magyarország huszadik századi történelme épp elég okot szolgáltat arra, hogy ne intézzük el egy kézlegyintéssel a legkülönfélébb közösségi traumákat, az egyenruhában masírozó pártmilícia-kezdeményekkel szembeni averziókat. A magyar nemzeti sérelmeket előszeretettel hangoztató gárda-szimpatizánsok részéről mindig is furcsa nagyvonalúságnak gondoltam, ahogy fölényeskedve, vagy éppen cinikusan utasították el az ezirányú kritikákat - mintha cigány, vagy zsidó honfitársaink jó részében meglévő ellenérzés bármiképpen alacsonyabb rendű lenne más magyar állampolgárok másirányú érzékenységénél.
Mindezek fényében lássuk hát a medvét! Bár jogerős bírósági ítéleteket az ember nem szívesen kommentál, a csütörtöki döntés után mégis adódik néhány kérdés, amelyek számomra egy probléma körül forognak: vajon bármilyen fajta társadalmi érzékenység lehet-e kiindulópontja a jogszűkítésnek? Az egyesületet feloszlató ítéletében a táblabíróság arra hivatkozott, hogy - amiképpen azt a hvg.hu-n megjelent tudósításban olvastam - „tudatosan olyan helyszíneket választott a mozgalom (a felvonulásra), amelyeket etnikai feszültség jellemzett. Attól, hogy a mozgalom fölvonulását nem követte erőszak, még fönnállt ennek a veszélye". A másodfokon eljáró bíróság megerősítette azt az elsőfokon már korábban elhangzott indoklást, hogy „egyes kisebbségek érzékenységét a mozgalom tevékenysége sérti".
Márpedig a magyar társadalomban sokfajta kisebbségi érzékenység van: például a BKV-t használó magyarok kisebbsége kifejezetten érzékeny az ellenőrök faragatlanságára, betiltásuk azonban nincs napirenden. Nem akarom elviccelni a kérdést, csak jelezni akarom, hogy számomra meglehetősen tág határok között mozog a bíróság érvelése. Amely ettől persze még kötelező mindenkire, de a történetet nem zárta, nem zárhatta le, mert azt jogi eszközökkel nem lehet kezelni. Az már ugyanis a politika dolga. A Magyar Gárdára és a hasonló „rendpárti" szervezetekre vonatkozó társadalmi igény végét paradox módon az jelenti, amiért most ezek a csoportok küzdenek: kellően motivált, hatékony rendőrség, céltudatos rendészeti politika és jó kormányzás esetén borítékolhatóan kisebb igény lesz menetelésre, meg vezényszavas, Árpád-sávos, dobpergéses látványpartikra.
