A hondurasi hadsereg vasárnap két órával azelőtt vette át a hatalmat az országban, hogy a szavazóurnákat megnyitották volna a népszavazás számára. A referendumot Manuel Zelaya időközben megbuktatott baloldali elnök azért rendelte el, hogy módosítsák az alkotmányt, és az egyszeri, négy évre szóló elnöki mandátum korlátozását feloldják, vagyis ugyanaz a személy több cikluson át is betölthesse a posztot.
Az egész térségben hasonló forgatókönyv szerinti folyamatok játszódnak le. Bolíviában Evo Morales, Venezuelában Hugo Chávez, Nicaraguában Daniel Ortega, Salvadorban pedig a húsz év óta először baloldali elnökként hatalomba került Mauricio Funes ugyanazt akarja: módosítani hazájuk alkotmányát, hogy az ne szabjon határt államfői periódusaiknak. A magyarázat minden esetben egy kaptafára készül, vagyis a szükséges reformok végrehajtásához egy-két elnöki ciklus nem elégséges. Közös vonás továbbá, hogy ezek a változtatások jellemzően az állami újraelosztást erősítik, és ennek haszonélvezői, az európai eredetű népességgel szemben, az őslakos indiánok, valamint a legszegényebb rétegek, akik a hatalmon lévő baloldali garnitúrák szavazóbázisát alkotják.
A reformok megvalósításához az országok nyersanyagkincseiből, illetve a fő mezőgazdasági termékekből származó jövedelmeket használják fel. Az eddig külföldi kézben lévő nyersanyagkitermelő társaságokat, illetve földbirtokokat részben már államosították is. Mindez éles Amerika-ellenességgel párosul, és gyakran, mint Venezuela, Nicaragua és Bolívia esetében, az Oroszországhoz való közeledéssel jár.
Dél-Amerika baloldali rendszereinek vezetői a nicaraguai Managuában gyűltek össze, hogy elítéljék a hondurasi katonai hatalomátvételt. A találkozón Chávez nyíltan fenyegetődzött, mondván: "Nem engedjük meg, hogy visszatérjen a múlt." A venezuelai elnök arra utalt, hogy a földrészen gyakoriak voltak a katonai puccsok.
A hondurasi hatalomátvétel azonban nem hasonlítható a Pinochet vezette chilei vagy a Videla-féle argentin jobboldali puccshoz. Ezek nem egy készülő baloldali diktatúrát akadályoztak meg, hanem a gazdasági és politikai káoszt akarták drákói rendszabályokkal és gyakran törvényen kívüli eszközökkel megfékezni. A külvilág viszont nemigen tesz különbséget a különböző országok tábornokainak tettei között. A spanyol külügyminiszter mindenkit megelőzve ítélte el a hondurasi hadsereg akcióját, és kijelentette, hogy az EU nem fogja szó nélkül hagyni a történteket. Brüsszel a közös nyelv és történelemi gyökerek okán Madrid hatáskörébe utalta a latin-amerikai politika kezelését. Spanyolország viselkedését azonban mindig az határozza meg, hogy milyen színezetű kormány van hatalmon. Az előző néppárti kabinet például kiállt a Kubával szembeni gazdasági büntető intézkedések mellett, a jelenlegi szocialista kormány viszont elérte, hogy az EU enyhítse az embargót. Most is hasonló történik: Madrid pártfogásába vette Honduras Costa Ricába száműzött baloldali elnökét.
Így ismét felszínre került, hogy az EU mennyire sérülékeny, mert nincs közös külpolitikája, nincs külügyminisztere, és az ilyen esetekben ad hoc módon reagál. Az EU értékrendje szerint minden erőszakos beavatkozás elítélendő, de ez még nem jelenti azt, hogy egy készülő baloldali diktatúrát is helyeselni kell. Az uniós álláspontnak pedig mindenképpen árnyaltabbnak kellene lennie a spanyol szocialisták által képviselt nézetnél.
